Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij (Константин Сергеевич Станиславский) (Moszkva, 1863. január 5. (17.) – Moszkva, 1938. augusztus 7.) orosz színész, rendező, iskolateremtő színésznevelő és teoretikus.

Életrajz
Moszkvában, Konsztantyin Szergejevics Alekszejev néven született, gazdag kereskedőcsaládban. Hét éves korában lépett először színpadra a családja által fenntartott Alekszejev Társulat előadásaiban, ám már pályája korai szakaszában, minden bizonnyal a családi társulattól való elszakadási törekvés jeleként, huszonöt éves korában felvette a Sztanyiszlavszkij nevet. (Ettől függetlenül élete végéig megmaradt a családi vállalkozások, így a társulat fő részvényeseként is.)
1888-ban a moszkvai Kis Színházban, ahol a színház esztétikai és technikai alapjait elsajátította, megalapította a Művészeti és Irodalmi Társaságot. 1898-ban Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenkóval együtt megalapította a moszkvai Művész Színházat, melynek első bemutatója Csehov Sirály című színműve volt. Sztanyiszlavszkij ebben az általa rendezett előadásban, melyben Trigorin szerepét játszotta, együtt dolgozott az Arkagyinát játszó Olga Knyipperrel (aki később Csehov felesége lett), későbbi feleségével, a Mását alakító Marija Lilinával, valamint a később önálló színházi utat választó, és mesterét elhagyó Vszevolod Mejerholddal (aki Trepljov szerepét kapta).
A Sirály zajos sikerét követően sorra állította színpadra Csehov és Gorkij műveit, melyek többsége hasonló sikert hozott a társulat és Sztanyiszlavszkij számára. (Csehov ettől függetlenül több levelében is panaszolja, hogy a rendező félremagyarázza az ő egyáltalán nem melankolikusnak, tragikusnak szánt műveit.)
Az 1905-ös, majd 1917-es forradalom idején a Művész Színház gyakran tűzött műsorra bátor, a társadalmi folyamatokra kritikusan reagáló előadásokat. 1917-ben Lenin személyes közbenjárása mentette csak meg Sztanyiszlavszkijt a cárizmus kiszolgálóinak sorsától, a kivégzéstől vagy deportálástól. Ezt követően a Művész Színház a szovjethatalom lelkes kiszolgálója, a hatalomnak tetsző művek gyakori bemutatóhelye lett. (A lenini, majd sztálini Moszkva sivárságát és a Művész Színház fényűző pompáját maró gúnnyal ábrázolva állítja szembe egymással Mihail Bulgakov befejezetlenül maradt írása, a Színházi regény.)
1918-ban Sztanyiszlavszkij megalapította első színészképző műhelyét, melynek tapasztalataiból később megírta az Életem a művészetben, A színész munkája és az Egy színész felkészül című köteteit, melyekben kifejti színészpedagógiai elveit és bemutatja annak gyakorlatát.
Sztanyiszlavszkij 1938-ban, Moszkvában halt meg.

Színházeszménye
Sztanyiszlavszkij törekvéseinek középpontjában a pszichológiai realizmus állt. Ez nem elsősorban a rendezői munka technikai, formai megújítását jelentette, hanem azt az igényt, hogy a színészek a lehető legteljesebb mértékben átéljék a színpadi helyzeteket, annak érdekében, hogy azok a valóság hitelességével jelenjenek meg. Annak érdekében, hogy ezt a hatást megteremthesse, a színésznek működtetnie kell érzelmi emlékezetét, azaz a próbák során úgy kell viselkednie, mintha ő maga lenne a megjelenítendő életszituációban. Felszínre kell hoznia saját élményeit, tapasztalatait, az ezekhez társuló érzelmeket, és ezeket kell magában rögzítenie ahhoz, hogy a bemutatni kívánt lélekállapotot megjeleníthesse.

Jól példázza Sztanyiszlavszkij elgondolásait az alábbi rövid idézet:
A színész mintegy ezt mondja magának: »Tudom, hogy mindaz, ami itt a színpadon körülvesz, a valóság durva hamisítványa, csupa hazugság. De mi lenne, ha mindez igaz lenne? Hogyan viszonyulnék ehhez vagy ahhoz a jelenséghez? Mit tennék?« […] És attól a pillanattól kezdve, amint megjelenik lelkében ez az alkotó »mi lenne, ha«, az őt körülvevő reális élet elveszti az érdekességét, és átlép a fantáziája teremtette másik életbe.
(A színész és a rendező művészetéről, 1937?)

Ahhoz, hogy a színész végig tudjon menni ezen a folyamaton, következetes elemző munkára, és rengeteg gyakorlásra van szükség. (Sztanyiszlavszkij szerint egy-egy előadást akár 150–200 próba is megelőzhet, és csak akkor szabad a közönség elé állni, ha ez a folyamat már teljes egészében lezajlott.)
Mindezen célok érdekében Sztanyiszlavszkij szigorú munkarendet követelt, és szükségesnek tartotta a színész testének-hangjának és lélekállapotának rendszeres fizikai, koncentrációs és improvizációs gyakorlatok végzésével való karbantartását.

Hatása
Sztanyiszlavszkij munkásságának újító jellege kétségtelen. Megközelítésmódjának dogmatikus alkalmazása, vagy éppen félremagyarázása ugyanakkor legalább ilyen nagy hatással volt a huszadik század színházművészetére.
Tanítványa, Vszevolod Mejerhold még nem esett bele ebbe a csapdába, és kreatív módon gondolta tovább mestere elveit. Ő úgy vélte, hogy nem a belső történések, hanem a külső mozgásformák leképezésével lehet a legpontosabban felidézni egy történést a színpadon.
Sztanyiszlavszkij írásait halála után azonban a Szovjetunióban az állami színészképző intézmények hivatalos tananyagának rangjára emelték, mellyel ugyanakkor meg is szüntették a valaha újítónak, dinamikusnak számító elvek szerves továbbfejlődésének lehetőségét.
Sztanyiszlavszkij Szovjetunión kívüli hatásáról szólva a legfontosabb talán Lee Strasberg és Jerzy Grotowski munkásságának említése. Magyarországon elsősorban Gellért Endre és Major Tamás merített Sztanyiszlavszkij gondolataiból és munkamódszereiből.