Az orosz nyelv a szláv nyelvek keleti ágához tartozik. A protoszláv nyelv feltehetően az i. e. 2.-i. e. 1. évezredben vált ki az indoeurópai nyelvcsaládból, ezután fejlődött ki az ősszláv nyelv. Ez a nyelv a 6–7. században három ágra bomlott fel: a keleti, nyugati és a déli ágra; majd a keleti szláv (melyet ó-orosz nyelvnek is neveznek) nyelvből alakult ki a 14.–15. században az orosz (nagyorosz), ukrán (kisorosz) és a belarusz (fehérorosz) nyelv; a 15.–16. században alakultak ki az északi, közép- és a déli nagyorosz nyelvjárások.
A régészeti feltárások bebizonyították, hogy a Novgorodban beszélt orosz nyelvváltozat (vagy épp külön nyelv) igencsak nagyfokú önállóságot mutatott az orosz nyelvtől. Ez megcáfolta azt a sokáig fennálló felfogást, miszerint az orosz tekinthető a régi egységes keleti szláv nyelv ősének, amiből további keleti szláv nyelvek alakultak ki. Az elméletek a szétválást a 15. századra teszik, ezzel szemben a novgorodi már a 9. században létezett és keletkeztek írásos forrásai.
Az orosz nyelv történetének legrégibb emlékei: a novgorodi kódex (11. század), az Osztromir evangélium (1056/1057), ezek egyházi szláv nyelven íródtak, valamint a nyírfa-oklevelek (берестяные грамоты), ez utóbbiak ónovgorodi nyelvjárásban készültek.
A központosított televíziós és rádióadások csökkentik a nyelvjárások közti különbséget, ennek ellenére Moszkva és Szentpétervár – Oroszország két legnagyobb városa – lakóinak nyelvjárása is eltér bizonyos fokig.
Az orosz írás a cirill ábécé betűit használja.
Az egyik ma ismert legrégibb irodalmi nyelvemlék a Ének Igor hadáról (v. Igor-ének – Слово о полку Игорове) a 12. századból, a legrégibb történelmi nyelvemlék, az Őskrónika (Chronicle "Primary Chronicle")
Az egyik legismertebb költő és egyben nyelvújító: Alekszandr Szergejevics Puskin.