Marina Ivanovna Cvetajeva (cirill betűkkel: Марина Ивановна Цветаева; Moszkva, 1892. szeptember 26.; a Gergely-naptár szerint: október 8. – Jelabuga, 1941. augusztus 31.) orosz költő és író, az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja.
A 20. század tragikus sorsú művészeinek egyike, aki úgy alkotott maradandó életművet, hogy a nagy irodalmi mozgalom, az avantgárd idején egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát, költészetében egyedülálló szintézisét teremtette meg évszázadok művészi eredményeinek a mitológiától és az orosz népköltészettől Gyerzsavinon, Goethén, példaképén, Puskinon át egészen a legmodernebb vívmányokig, a különböző „izmusokig”.
Anyja korai halála és apja visszahúzódó, tudósi életmódja is arra predesztinálta, hogy korán önállósodjon – tizenhat évesen egyedül töltött egy nyarat Párizsban, és tizennyolc évesen, önerőből publikálta első verseskötetét. Tulajdonképpen a véletlennek köszönheti, hogy hamar bekerült az orosz avantgárd nagyjainak körébe, ami költői fejlődését elősegítette, de nem határozta meg. Huszonöt évesen érte az 1917-es októberi orosz forradalom, amely felforgatta magánéletét: a polgárháború alatt kisebbik lánya éhen halt egy árvaházban, férje a Fehér Gárdában harcolt az új szovjethatalom ellen, és öt évig nem is látták egymást. Művészetének ugyan új forrása fakadt a hazafias ellenállás megéneklésével, a fehérek végső veresége azonban a férjet Konstantinápolyon át Prágába vetette, s Cvetajeva, követni akarván őt, az önkéntes száműzetést választotta. Az új szovjet rendszer attól fogva tudomást sem vett róla, ám a berlini, prágai, párizsi emigránskörök sem ölelték keblükre a megfelelni semmilyen ideológiának nem akaró költőnőt. Amikor nagyobbik lánya, majd férje is repatriált, 1939-ben Cvetajeva is erre kényszerült. Lányára a Gulag várt, férjére a börtön, őrá pedig, 1941-ben, a német seregek betörése nyomán a kitelepítés Moszkvából Tatárföldre. Nehézségekkel, nélkülözésekkel, csapásokkal teli életének 48 éves korában, 1941. augusztus 31-én önkezével vetett véget.

Művészete, értékelése
Noha az orosz költészet „ezüstkorában” alkotott,[59] a modernizmus, az avantgárd nagy 20. század eleji virágzása egybeesett indulásával, Cvetajeva nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem. Pályatársai közül csodálta a szimbolista Belijt, Balmontot, Blokot, az akmeista[60] Ahmatovát, Mandelstamot, Volosint, nagyra tartotta a futurista Majakovszkij verstechnikáját, de öntörvényű egyénisége nem tűrt műfaji korlátozást. Versbeszédében egymás mellett van jelen, egymást erősítve hat az ódaíró Gyerzsavin, a német klasszicista Goethe, a romantikus Puskin öröksége és a hétköznapi dikció, sőt a filmszerűség, a töredezett kifejezésforma is (olykor egy-egy sora csak egy vagy akár fél szóból áll). Nem műveltséganyagot próbál átlényegíteni, mint a szimbolisták, a történelem neki nem korszakokon átívelő közös emlékezet, mint az akmeistáknak – a mitológia, a Biblia vagy épp a középkor nála nagyszabású lelki történésekben, lángoló szenvedélyekben és szenvedésekben, emberi katasztrófák izzásában nyilvánul meg.
Szokványos, patetikus képei (aranykupolák, aranyharangok, lélek, harc, halál) erős emberi érzelmeket tesznek emelkedetté. Szómágiája gyakran anaforikus sorkezdésekben, paronomáziában nyilvánul meg, gyakran pedig névjátékban – úgy is, mint a Blok-ciklusban, ahol szinte babonásan kerüli az általa istenített költő nevének akár egyszeri említését is, és úgy is, ahogy a lírai költő alanyiságával a saját keresztnevébe lát bele sorsot, elrendelést, végzetet: Én kagyló vagyok csak, őrzöm a tengerek orgonahangját, – S elnyugszik, többé semmit sem kivánva, / Marina, Isten szolgálóleánya – A hóra rózsát ki dobott? / Egy mandarin csak, ó, a héja… / És arra gondolsz váltig ott: / mazurka – meghalok – Marína.„Poétikájának talán a mértéktelenség az egyik fő ismérve, nyelvi és gondolati értelemben egyaránt. A költemények lírai énje képtelen elfogadni a szabályokra épülő világrendet, áradó, túlcsorduló lénye, önpusztító voluntarizmusa egyszerre építi fel és rombolja le a versvilágot.”
Legfontosabb témái, ihletforrásai a szerelem, halál, lélek, természet, vallás, népköltészet. Alkotó korszakának első felében ezeket gyakran egy-egy versben vagy ciklusban is összevegyíti, jó példa erre a Versek Blokhoz, amelynek ráadásul minden darabja más-más érzékszervet hív segítségül a képalkotáshoz. Vándorcigányokról, sorozott katonákról, Sztyenyka Razinról szóló művei sohasem hatnak iskolásnak, kötelező penzumnak, oly nagy fokú bennük a témával és a történelemmel, a népdalokkal való azonosulás. Tehetségének mindezzel a sokoldalú, szertelen tobzódásával megrendítő ellentétben állnak az utolsó évek töredékes, lecsupaszított költeményei, az érezhető erőtlenedés, reményvesztettség szikár egyszerűsége („Elment – maradtam éhen...”, „Elég! Öreg vagy, bárha ég...”, „Douce France”).
„Cvetajeva a dolnyik (hangsúlyos tagoló vers, változó számú hangsúlytalan szótaggal) mestere. A dolnyik feszes ritmust tesz lehetővé, mégis a hétköznapi beszéd látszatát keltve. A dolnyik dominanciáját elemzői a gyermekkorától imádott német költészet hatásának tulajdonítják.”
Kortársai közül zseniálisnak minősítette Vladimir Nabokov,[68] s önmagánál is nagyobbnak Borisz Paszternak, aki így mutatta be őt levélben Rilkének: „Itteni kerülő utakon eljutott hozzám egy olyan igaz és valódi verse, amilyet itt, a Szovjetunióban már egyikünk se tud írni. Marina Cvetajeva az, Isten kegyelméből való költő.” Anna Ahmatova így írt a pálya- és vetélytárs halála után: „Marina az értelmen túli tartományba távozott. Szűkek lettek neki a költészet keretei. Dolphinlike – ahogy Shakespeare-nél Kleopátra mondja Antoniusról. Kevés lett neki az egyetlen őselem, eltávolodott egy másikba, vagy többe is.” Joszif Brodszkij Szolomon Volkovval folytatott hosszú beszélgetésében higgadt véglegességgel szögezi le: „Véleményem szerint a 20. század legnagyobb költője Cvetajeva”, hozzátéve, hogy amikor ifjúkorában, még szamizdatban olvasta A hegy költeményé-t, „minden a helyére került bennem. És semmi, amit azóta oroszul olvastam, nem hatott rám akkora erővel, mint amilyennel Marina.”